Vastaps

Naplemente. A Balatonban állok. Éppen tarkón ragadok egy egyenbalint, mikor felcsendül a vastaps. Hirtelen nem tudom mire véljem a dolgot, megfordulok és látom, hogy egy fiatal házaspár a teraszukról lelkesen tapsol. Meg akarom köszönni, de nem jön ki hang a torkomon, helyette elegánsan meghajlok megköszönvén elismerésüket. Lövök pár kommersz fotót a halról és visszalábalok a küszíváshoz…. Most jönne az a rész, mikor megszólal az ébresztőórám, vagy felébredek a vonaton, de nem fog. Ez komolyan megtörtént! Ahogy a következő szürreális események sorozata is.

Szokásos délutáni biciklizésünk közepén egyszer csak bevágódok balra az egyik zsákutcába. Tudjátok, egy olyan tipikus Balatonba torkolló, kicsi zsákutcába, aminek a végén ministrand van, egyetlen bejáróval. Semmi különleges nincs a helyben, azt kivéve, hogy még sose jöttem le itt a vízhez. Illetve, hogy iszonyat módon ívnak a kövön a küszök és alig 1 percen belül észreveszünk egy előttük járőröző balint is. Mit írtam, nincs benne semmi különleges? Hmm….

Hosszabb biciklizést terveztünk, de kedvenc feleségem látja rajtam, hogy nem hagy nyugodni a balin. Egy szűk óra múlva, újra a zsákutcában caplatok, de már gázlócsizmában. Kezemben az összerakott bot, természetesen kapocsban a fehér WTD, a felkapókar átváltva… szóval dobásra készen érek a vízhez. Pontosabban nem is megyek közel, mert közvetlen a lejáró előtt cirkált a baller, kicsit messzebről dobom az elsőt. Nem messze, mindössze 10 méterre pöccintem be a csali és igen, jól sejtitek – annyira benne volt a levegőben a hal – két méteren belül leüti a balin. Aki sokat van vízen tudja, hogy van az a szituáció, amikor gondolkodás és bárminemű trükközés nélkül, szinte rutinból.. nem is, inkább csak ösztönből sikerül átverni a halat. Baromi jó érzés ám, fel is kacagtam hangosan! Majd begázoltam a vízbe.

A küszök nem csihadtak, verték a követ rendületlen. Ennek ellenére sokáig nem láttam egyetlen balinra utaló jelet sem. Se egy kishal szétrebbenés, se egy cirkáló balin felcsillanó sziluettje, se egy elcsattanó rablás, semmi. Túl sok volt nekik a fény.

A gyors balinfogás után, türelmesen és nem mellesleg dobásra készen vártam a derékig érő vízben. Természetes a kövezés legtávolabbi sarkában durrant el az első rablás. Léptem egyet előre és nagy sunggal eleresztettem egy távoli dobást. Gyönyörűen szállnak ezek a terelőlap nélküli csalik, de most ez kevés volt. Olyan 10 méter hiányzott, kicsit morgolódva, de azért ütemre tereltem magam felé a kiskutyát, mikor félúton a csendes vízben rádurrantott egy baller.

Itt vagytok Ti a k*** – káromkodtam egyet az elhibázott kapás után. Tudom, hogy nem én vagyok a hibás, meg imádom is ezeket a halakat, de az ember már csak ilyen, főleg az ilyen ősi, zsákmányszerző hobby közben.

Úgy döntöttem végiggázolom a rövid szakaszt, aminek az eredménye még egy orbitális rontott kapás lett. Közben kezdett kialakulni a küszívás forró pontja. Egy 5-10 méteres szakasz, ahol szinte a a kövekig raboltak fel a balinok. Mikor közelebb mentem elcsendesedtek, így maradtak a távoli célbadobások, kifelé a kő mellé 10-20 cenitre. Gondolhatjátok, mit mondtam, mikor két újabb elhibázott kapás után a kövön pattant az egyik dobásom. Szerencsére a DEVCON gyanta bírja a kiképzést. Nem úgy, mint az idegeim, hát csalit cseréltem. Feltettem a banánpoppert.

Első dobás. Putty, Putty, DURRRR, elbaszta…, hogy ba*** – bocsi ez ilyen káromkodós bejegyzés lesz. Mondtam, hogy szürreális egy peca volt.

Visszadobom. Putty, putty, CUPPP!

Mi a fene? Ilyen kapást a sügerek szoktak – gondoltam és odadurrantottam neki. Éreztem, hogy nem sügér, de ha félúton leakad, akkor valami baba-balinnak mondtam volna. Aztán fogta magát és elúszott előttem egy brutál balin, az alsó ajkának 3 mm-ét éppen csak átülő horoggal a szájában. Leizzadtam kétszer, mire sikerült magam elé terelnem. Elkaptam a tarkóját a vízben, éreztem, hogy ez így nem lesz jó, ezért felcsaptam a felkapókart, bedugtam a mellesbe a botot és megragadtam a másik kezemmel is a halat. Nagy volt.

FONTOS: nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy egy ekkora balint ne szedjetek ki tarkófogással egy kézzel, mert beszakad a kopoltyújánál a hús. Egyszer jártam így én is, és azóta mindig ránagyítok a nagybalinos képekre és nagyon sok halon látoma tipikus sérülést. Megéri?!

Teljes hossza, legyen mondjuk szűk 77 cm.

Egyébként nagyon öreg példány lehetett ez a baller, mert igencsak meg volt soványodva. A visszaengedése is eltartott vagy 5 percig. Miután elúszott, sejthetitek, hogy milyen kaján vigyorral gázoltam vissza a kő mellé. Ráadásul pont a naplementében.

Le is cseréltem a poppert egy fehér boblerre. A gyenge fényben ez be szokott jönni. Hát be is jött.

“Naplemente. A Balatonban állok. Éppen tarkón ragadok egy egyenbalint, mikor felcsendül a vastaps. Hirtelen nem tudom mire véljem a dolgot, megfordulok és látom, hogy egy fiatal házaspár a teraszukról lelkesen tapsol. Meg akarom köszönni, de nem jön ki hang a torkomon, helyette elegánsan meghajlok megköszönvén elismerésüket. Lövök pár kommersz fotót a halról és visszalábalok a küszíváshoz….”

Következő dobásra megint leveri a csalit egy balin. Óvatosan fárasztom, fárasztanám, de szétveri a pályát. Végül tarkón marom és portréra emelem. A taps ezúttal elmarad, lehet, hogy mégis csak meg kellett volna köszönnöm az előbb? A Balatonnak mindenképp…